III. Találkozás

2014. 06. 25

Harin

A tükör előtt ültem, miközben idegesen bámultam sápadt arcképemet. Eljött a nap, amitől annyira féltem, de ezen is túl kell esnem. Ha az Oh családhoz akarok tartozni, előbb-utóbb meg kell ismernem Daehyun kisebbik fiát is. Számtalanszor lepörgettem magamban, hogy mit fogok először mondani, de ahányszor eszembe jutottak Daehyun szavai Sehunról, elbizonytalanodtam. Bárcsak olyan könnyen fogadná, mint a bátyja. 

Nagyot nyeltem, majd a fali órára pillantottam, ami nyolc óra harmincöt percet mutatott. Lehet, hogy el sem jön? Nem bánnám, de jobb, ha minél hamarabb megtudja az igazat. Lelkiekben már felkészültem rá, hogy a következő hetekben biztos utálni fog. De tenni fogok ellene, azt szeretném, ha barátok lehetnénk.

- Sehun-ah egy kicsit makacs. Először szigorú és ellenséges lesz veled, de mivel egy korosztály vagytok, bízok benne, hogy hamar megértitek majd egymást - visszahangzottak a fejemben Daehyun szavai. - Nagyon keveset van otthon, így a bátyjával ellentétben, nem tudja, hogy mi történt a ház falai között. Elfoglalt és sok gondja van, ezért az anyja nem akarja még ezzel is fárasztani.

- Megpróbálok minden tőlem telhetőt, hogy jóban legyünk - mondtam bizakodva.

- Szeretném, ha barátok lennétek.

Azután a beszélgetés után, hazamentem és rögtön rákerestem a neten az exora. Rengeteg interjút néztem Sehunnal, hogy legalább egy kicsit is megismerjem, mielőtt találkozunk. A videókban aranyosnak és kedvesnek tűnt. Kellemes hangja volt, jól táncolt, és az apja vonásait örökölte. A születési dátumát is megnéztem, csak egy fél évvel volt fiatalabb nálam. Egy részem alig várta, hogy megismerhessem, a másik viszont rettegett.

Bárcsak olyan kedves és megértő lenne, mint az apja. 

Emlékszem az első napra, amikor találkoztunk. Annyira izgatott voltam: végre teljesült az álmom és megnyithattam a galériát, amelyre már oly régóta vágytam. Tizenöt éves korom óta érdekelt a művészet, találtam egy eszközt, amivel tökéletesen kifejezhettem az érzéseimet és ez rengeteget segített abban, hogy túllépjek a gyermekként elszenvedett traumán. Magamtól ragadtam ecsetet, s amikor az édesanyám észrevette milyen tehetséges vagyok, beíratott egy művészettel foglalkozó középiskolába. 

Az idén végeztem az egyetemen, s elegendő tapasztalattal, inspirációval és segítséggel létre hoztam az általam megálmodott galériát.

2014. 03. 14.

- Miss Lee - szólított meg az egyik alkalmazott, miközben a legelső festményemet csodáltam a falon. Délután hat óra harminc volt, félórája ért véget a kiállítás, amin rengeteg neves művész vett részt, s annyira elégedett voltam, hogy ilyen sokan jöttek el a megnyitóra csak azért, hogy az én festményeimet lássák. - Valaki beszélni szeretne önnel.

- Rendben. Engedje be - bólintottam, majd belekortyoltam a pezsgőmbe és visszafordultam a vászon felé. A tekintetem elidőzött rajta egy darabig. Talán ez volt az egyik legpocsékabb munkám - az első, amit magamtól festettem - mégis annyi érzést váltott ki belőlem. 

- Khm - hallottam meg egy apró köhintés a hátam mögül, mire a hang irányába fordultam. - Elnézést, hogy megzavarom - hajtotta le a fejét egy idősebb, kissé őszes hajú férfi. Elegáns fekete öltönyt viselt, amiből arra következtettem, hogy ő is a kiállításra jött. Arca ismerős volt valahonnan, de nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan honnan.

- Semmi baj - mosolyogtam rá kedvesen, mikor találkozott a tekintetünk. Volt valami lágyság a szemeiben, ami kellemes érzéssel töltött el. 

- A nevem Oh Daehyun. Örülök, hogy végre találkozhatunk Lee Harin-ssi - mutatkozott be illedelmesen, majd közelebb lépett hozzám és kezet csókolt. - Igazán szépek a festményei. 

- Köszönöm - bólintottam. A mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcomról. Aztán eszembe jutott valami. Oh Daehyun. A név és az arc alapján kezdtem rájönni, hogy honnan lehet ismerős ez a férfi. - M-maga szponzorálta a kiállításomat? - kérdeztem csodálkozva.

- Igen - nevette el magát a férfi látható zavaromon.

- Ó, igazán hálás vagyok! Nagyon köszönöm. Az ön segítsége nélkül ez a hely - pillantottam körbe - még mindig csak a képzeletemben létezne - hajoltam meg, de úgy éreztem ez sem elég ahhoz, hogy kifejezzem végtelen hálám. 

Neki köszönhettem ezt az 5 millió vont, aminek segítségével kibérelhettem a galériát. Ha ő nincs talán évekbe telt volna, hogy összeszedjem az elegendő összeget.

- Mondja csak, nincs kedve meginni velem egy kávét? - kérdezte Daehyun néhány másodperc csend után.

- Persze - bólogattam hevesen. - Ez a legkevesebb, amit tehetek. 

És így kezdődött el az ismeretségünk. Órákig beszélgettünk a galéria mellett lévő csendes kávézóban. Megtudtam, hogy miért pont engem választott ki annyi jelentkező közül, s amikor azt felelte, hogy a képeim annyi szomorúságot és keseredettséget sugároztak magukból, hogy úgy érezte, meg kell ismerni, tudtam, hogy ez a férfi megért engem. Ezért nyíltan meséltem neki a gyerekkoromról, és arról, hogy mi történt velem. 

Ezután minden nap benézett a galériába, és minden este a kávézóban kötöttünk ki. Egyre többet beszélgettünk, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Hamarosan úgy tekintettem rá, mint egy kedves barátra, akire bármikor számíthatok. 

És tudom, hogy akkor követtem el a legnagyobb hibát, amikor nem utasítottam vissza az ajándékait, a csokrokat, a vacsorameghívást. Azt sem mondhatom, hogy vak voltam, mert láttam az ujján lévő karikagyűrűt, de még sem zavart. 

Szívesen elmentem vele bármikor, bárhová, mert megértett, oda figyelt rám és törődött velem. Olyan dolgokat kaptam tőle, amikről már réges rég lemondtam. Egyre nehezebben tudtam kiigazodni az érzéseimen, nem tudtam eldönteni, hogy, amit érzek csap puszta szeretet vagy beleszerettem egy nálam 24 évvel idősebb férfiba. 

Az első találkozásunk után 2 hónapig nem is beszéltünk a családjáról. Azt hiszem, azért mert mindketten tudtuk, hogy hova vezetne ez a téma. Én elmeséltem neki, hogy az anyámmal, a húgommal és az öcsémmel éltem, de féléve elköltöztem és most egy kicsi apartmanban lakom Szöul közepén. Azt vártam, hogy ő is beszél majd a feleségéről és arról, hogy esetleg vannak-e gyerekei, de nem tette. Mintha fél volna valamitől. 

Aztán egy májusi napon úgy zúdított rám mindent, hogy fel sem tudtam dolgozni a információkat. 

2014. 05. 27.

- Harin... - köszörülte meg a torkát, mielőtt folytatta. - Szeretnék mondani valami személyeset. Lehet, hogy korai, de úgy érzem, hogy eljött az ideje, hogy bevalljam az igazat.

Meglepetten pislogtam rá, és kíváncsian vártam, de valahol az agyam leghátsó zugában sejtettem, hogy mit akar mondani. 

- Figyelek - mosolyogtam rá a szívószálam mögül. 

- Már több mint két hónapja ismerjük egymást, de még sosem meséltem neked a családomról. 

- Ühüm - bólintottam. 

- Az az igazság, hogy nős vagyok - közölte azt, amit már a legelejétől tudtam.

Mégis így, hogy kimondta gombóc keletkezett a tokromban. 

- És van két fiam - folytatta. Ezen egy kicsit meglepődtem, mert fogalmam sem volt róla. - Az egyikük 24 éves, egyetemista, a másik 21 éves... lehet, hogy ismered. Az egyik fiú banda tagja.

- Tényleg? - pislogtam meglepetten. Nem igazán voltam otthon a koreai zenevilágban, inkább a klasszikus zenét és a régi előadókat részesítettem előnyben, de a húgom teljesen odáig volt ezekért a fiú csapatokért. - Hogy hívják?

- Sehun - válaszolt Daehyun. - Az exoból. 

- Büszke lehetsz rájuk - mondtam kissé elszomorodva. - Az egyik egyetemen tanul, a másik pedig híres - motyogtam, ahogy az asztalra pillantottam. 

Több okból is rossz érzés kerített hatalmába. Először azért, mert az én apám sosem tapasztalhatta meg a büszkeség érzését. Még azelőtt eltávozott, hogy láthatta volna mivé cseperedett idősebb lánya. Másodszor pedig azért, mert abban a pillanatban rájöttem, hogy semmi keresni valóm Daehyun életében. Van egy biztos gyönyörű felesége, két okos és tehetséges fia, és egy sikeres vállalata. Én pedig önző módon csak a saját érzéseimmel foglalkozom. 

- Az vagyok - mosolygott rám tekintetemet keresve. - Hé, mi a baj? - nyúlt az arcom után, miután neki is feltűnt a hangulatváltozásom.

- Semmi... csak - toltam el a kezét, majd oldalra fordítottam a fejem. - Otthon van a családod, nem értem, miért foglalkozol velem ennyit. Miért nem a feleségednek veszel virágot? Miért nem őt viszed el vacsorázni? Miért nem neki ajándékozod ezeket a drága ékszereket? - szorítottam meg a nyakamban lévő láncot, amit még két hete kaptam tőle. 

Hirtelen kitört belőlem minden. Magam sem tudtam, hogy miért vonom kérdőre. Örülnöm kellene, amiért a tenyerén hordoz, és drága ajándékokkal halmoz el. De elegem lett. Elegem lett, hogy semmit sem tudok az ő érzéseiről. Hogy teljesen összezavar a gesztusaival. Kétértelmű jeleket küld felém, én hülye pedig félreértek mindent, és azt hiszem, hogy...

- Azért, mert... szeretlek - ismerte be, mire azonnal rá pillantottam. 

Jól hallottam?

- Nem tudom, mikor történt vagy hogyan, de... egyre többet gondolok rád, és alig várom, hogy lássalak, hogy halljam a hangod - mondta, miközben megszorította az asztalon lévő kezem.

Hirteken úgy éreztem magam, mint egy filmben. Ahogy egy csendes étteremben ültünk, odakint napsütéses idő, sétáló emberek. A kezemet fogta, mélyen a szemeimbe nézett, és azt mondta, amit hallani akartam. 

A szívem a torkomban dobogott. Alig akartam elhinni, amit az előbb mondott. És a boldogsággal együtt valami más is elhatalmasodott rajtam. Az álszentség érzése. Hiszen... míg Daehyunnak felesége volt és gyerekei, én örültem, hogy nem viszonzatlanok az érzéseim. A bűnös érzéseim. 

- Kérlek... mond, hogy ez kölcsönös - szorította meg a kezem, és szemeivel könyörögve pislogott rám. 

- Én... nem tudom - habogtam. Persze, hogy tudtam, de valahogy képtelen voltam kimondani. - A... a feleséged? 

- A feleségem és én már régóta nem szeretjük egymást - magyarázta. - Sőt... az az érzésem, hogy már megcsal egy ideje. Az egyetlen dolog, amiért még együtt vagyunk az... 

- A gyerekek - fejeztem be a gondolatát. 

- De mióta megismertelek egyre inkább úgy érzem, hogy szükségem van rád, és veled akarok lenni, ezért a múlthéten közös megegyezés alapján beadtuk a válópert. 

- Tessék? - csodálkoztam.

- Tudom, hogy elég sok köztünk a korkülönbség, de azt szeretném, ha adnál nekem egy esélyt.

- É-én - dadogtam. Egy értelmes szó sem jött ki a számon. Teljesen lefagytam. Túl nagy volt a nyomás. - E-ezt még át kell gondolnom - motyogtam, ahogy idegesen pakolászni kezdtem a cuccaimat. Miután végeztem, felálltam és elindultam kifelé.

- Harin - szólt utánam Daehyun. Ész nélkül cselekedtem, és csak mentem amerre a lábam vitt. Leintettem egy taxit az étterem előtt, és beszálltam. Az ablakból láttam, ahogy Daehyun kiviharzik utánam, de már nem tudott utol érni.

Aznap este százszor hívott, de egyszer sem vettem fel.

Ő szeret. Azt hiszem, én is őt. De amíg csak azt hiszem, az nem jó. Elbizonytalanodtam.

Végül egy hétig nem beszéltünk. A telefonom kikapcsoltam, a galériába nem mentem be. Szerencsére a címemet nem tudta. S habár könnyűszerrel kinyomozhatta volna, valamiért nem tette.

Ez alatt az egy hét alatt át gondoltam mindent, és az anyámnak is elmondtam az érzéseim. Egészen addig támogatott, amíg el nem mondtam, hogy hány év van köztünk. Nem ellenezte a kapcsolatunkat, de nem is nézte jó szemmel. Végül is beleszólni már nem tudott, csak azt szerette volna, ha nem csinálok hülyeséget. 

2014. 06. 04.

Több száz nem fogadott hívás után úgy döntöttem, hogy szembenézek az érzéseimmel, így mikor péntek este először megcsörrent a telefonom, azonnal felvettem.

- Édes istenem, Harin - szólt bele Daehyun. - Már nagyon aggódtam. Minden rendben? Jól vagy?

- Igen - mosolyodtam el aggódó hangját hallva. - Csak időre volt szükségem, hogy gondolkodjak.

- Találkozhatnánk? - kérdezte.

- Persze. Megadom a címem - mondtam.

Negyed órával később már ott állt az ajtóm előtt. Amint kinyitottam, a nyakamba borult.

- Hiányoztál - súgta a fülembe. Eltávolodott tőlem, s csak ekkor tűnt fel az új külseje. - Remélem, nem nézek ki hülyén - vakarta a tarkóját, mikor észrevette, hogy őt kémlelem.

- Nem - mondtam határozottan, de néhány másodperccel később egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Istenem, úgy hiányzott már. - Gyere be - álltam el az útból.

- Szóval... sikerült átgondolnod? - tért egyből a lényegre.

- Igen - válaszoltam, miközben mindkettőnknek öntöttem a hűtőben talált borból. - Már korábban is gondolkodtam ezen, de amikor közölted velem, hogy mit érzel irántam, leblokkoltam. Le kellett tisztáznom az érzéseim, mert két hónap után nehéz és talán még korai is eldönteni, de... rájöttem, hogy én... én is szeretlek - ismertem be végül. Rápillantottam, s az arcán leírhatatlan kifejezés ült. Felpattant a fotelból, oda sétált hozzám, és határozottan megcsókolt. Olyan hirtelen és gyorsan történt minden, hogy elejtettem a kezemben lévő poharat, ami hatalmas csattanással ért földet a konyha padlóján.




A következő hét boldogságban telt. Habár nem sokat találkoztunk, mert Daehyun igen elfoglalt volt a céggel, próbáltunk minél több időt együtt tölteni. Annyira jól éreztem magam vele, s ezt az örömöt semmi sem tudta beárnyékolni. Legalább is azt hittem. 

2014. 06. 14.

Éppen a lakásomon voltunk egy meghitt vacsora közepén, amit én készítettem találkozásunknak harmadik hónapja alkalmából.

- Hogy élhettem eddig a főztöd nélkül? - viccelődött Daehyun, miközben úgy tett, mint aki megnyalja mind a tíz ujját. - Isteni volt - dőlt hátra a székben,

- Örülök, hogy ízlett - mondtam elégedetten. - Minden férfi szívéhez a hasán keresztül vezet az út.

- Az én szívemet még azelőtt elnyerted, hogy főztél volna nekem.

- Jó tudni, hogy akkor is szeretnél, ha nem tudnék főzni - pillantottam rá, miközben a tányérokat szedtem össze.

- Akkor is szeretnélek, ha csak egy lábad lenne - nevetett.

- Na... ez elég morbid volt - fintorogtam, miután beraktam a mosatlanokat a mosogatóba. A hűtőhöz léptem és kivettem a behűtött pezsgőt, amit Daehyun hozott.

- Hagyd csak, majd én megcsinálom - állt fel a helyéről. Oda lépett hozzám és kivette a kezemből az üveget. - Ülj le, te már eleget dolgoztál ma. 

- Jól van - nyomtam egy puszit az arcára, majd visszasétáltam az asztalhoz. Míg ő a pezsgőt bontogatta, addig én meggyújtottam a gyertyákat, hogy minél romantikusabb legyen a hangulat.

Néhány másodperccel később hangos pukkanást hallottam, mire hátra néztem, hogy minden rendben van-e.

- Mindjárt kész - biztosított. - Tessék - lépett mellém Daehyun, és a kezembe nyomta az egyik poharat. Leült velem szemben, majd a magasba emelte a pezsgőjét.

- Mire igyunk? - kérdeztem mosolyogva.

- Arra, hogy neked köszönhetően újra fiatalnak érzem magam. Fogalmad sincs róla, mennyire hiányoztál az életemből. Boldog vagyok, hogy megismerhettelek. Szeretlek.

- Én is - suttogtam, majd a magasba emeltem a  pezsgőt, hogy koccintsunk. Csak ekkor tűnt fel, hogy valami fényes van a pohár alján. - Mi ez? - kérdeztem, miközben leraktam magam elé, és egy villával kihalásztam belőle a... - Ez egy gyűrű - adtam hangot észrevételemnek.

Felpillantottam Daehyunra, aki láthatóan élvezte zavartságomat.

- Nem túl eredeti - vonta meg a vállát. - De nem volt jobb ötletem.

- T-tessék? - értetlenkedtem.

- Hozzám jössz?

Elakadt a lélegzetem, és nem tudtam, mit mondani.

- Tudom, hogy még nem fejeződött be a válásom, és kicsit korai, de kérlek fogadd el. Nem kell azonnal válaszolnod, csak fogadd el a gyűrűt - hajolt hozzám közelebb. 

- Én nem tudom...

- Kérlek Harin... Ez még nem jelent semmit.

- Rendben - sóhajtottam. Tudtam, hogy megbántottam volna, ha visszautasítom. Megtöröltem a gyűrűt egy szalvétában, majd felhúztam az ujjamra. - Nagyon szép - ismertem el. Arany volt, fehérarany berakással.

- A feleséged és a fiaid tudnak már rólam? - kérdeztem hirtelen.

- A feleségem már tudja egy ideje. Igazából nem lepte meg. Viszont... a fiúk... Szeretném, ha találkoznál velük.

- Nem túl korai még? - néztem a szemeibe félve.

- Szeretném, ha minél előbb megismernétek egymást. Ne félj, el fognak fogadni... Sehun-ah egy kicsit makacs. Először szigorú és ellenséges lesz veled, de mivel egy korosztály vagytok, bízok benne, hogy hamar megértitek majd egymást - mosolyodott el. - Nagyon keveset van otthon, így a bátyjával ellentétben, nem tudja, hogy mi történt a ház falai között. Elfoglalt és sok gondja van, ezért az anyja nem akarja még ezzel is fárasztani.

- Megpróbálok minden tőlem telhetőt, hogy jóban legyünk - mondtam bizakodva.

- Szeretném, ha barátok lennétek.

Gondolataimból a nappaliból szűrődő hangok térítettek vissza. Valószínűleg megérkezett Sehun. Nagy levegőt vettem, majd utoljára leellenőriztem magam. Jó benyomást akartam kelteni, ezért ma különösképpen oda figyeltem a külsőmre. Megfésültem a hajam, eligazítottam a tincseket a vállam két oldalán. A sminkem szolid volt, akárcsak a ruhám. Egyszerű, de elegánst felsőt választottam, sötét nadrággal, és egy nem túl kihívó magassarkúval. Elégedetten szemléltem magam, és miután mindent rendben találtam, felálltam, hogy lemenjek.

A lépcsőn lefelé elcsíptem egy falatnyit a nappaliban zajló párbeszédből.

- Természetesen nem! A takarítónő vasárnaponként jár. A komornyik és a szakács pedig reggel nyolctól este tízig dolgozik.

- Értem... - Ez a hang ismeretlen volt számomra. Gondolom Sehunhoz tartozott.  - És hol van anya?

Amint kiejtette a kérdést a száján, megtorpantam. Megpillantottam Deahyunt, vele szemben pedig Sehunt, aki háttal ült nekem.

- Fiam... - kezdte volna a magyarázatot, de ekkor összetalálkozott a tekintetünk, és elakadt a szava. Nyilván Sehun is észrevehette, mert néhány másodperccel később hátra fordult.

- Nem is szóltál, hogy megérkezett a vendégünk - mosolyogtam Sehunra, miután sikerült lenyugodnom.

Furcsán méregetett szemeivel, és lemertem volna fogadni, hogy magában azon tűnődik, hogy ki lehetek. Lassú léptekkel közeledtem feléjük, miközben próbáltam higgadtságot erőltetni magamra. 

- Ki ez a lány? - kérdezte halkan Daehyunt. 

- Fiam... - nézett ránk felváltva. - Hadd mutassam be neked Lee Harint. 

Felállt, és megkerülve a kanapét mellém sétált, majd átkarolt. Tudtam, hogy azért csinálta, hogy megnyugtasson. Nagy levegőt vettem, s már felkészültem a következő pillanatokra, amikor a szakács közbe szólt. 

- Uram, a vacsora az asztalon - közölte.

- Gyere, együnk, közben mindent elmondok - szólt Daehyun, majd mindketten elindultunk az étkező felé, Sehun pedig követett minket. 

- Hol van anya? - kérdezte, miután körbe pillantott. Nem bírtam állni a tekintetét, ezért inkább az asztalt figyeltem. 

- Elárulnátok hogy mi folyik itt?! - csattant fel hirtelen, mire nyeltem egy nagyot. - Először a vacsorameghívás, aztán a komornyik, az új bútorok, ez a lány, most pedig ez a furcsa viselkedés. Azt ne mond, hogy már megint barátnő jelöltet kerestél nekem... - Erre a kijelentésre döbbentem pislogtam rá. Ez valami olyasmi volt, amiről én sem tudtam. 

- Nos - köszörülte meg a torkát Daehyun, az asztal alatt éreztem, ahogy megszorítja a kezem. - Harin barátnő jelölt, de nem neked - mondta határozottan, miközben rám nézett.  - Harin az én barátnőm, pontosabban a jegyesem.

- Tessék? - hahotázott Sehun. Tekintete ide-oda járt kettőnk között. - A barátnőd? Ugyan, kérlek apa, ez a lány nem lehet több huszonötnél. Értékelem a humorod, de ez egy nagyon rossz vicc volt.

- Nem viccelek - nézett rá Daehyun határozottan.

Sehun összevonta a szemöldökét, majd rám pillantott. Látványosan elsápadt az arca. 

- Hol van anya? - kérdezte felháborodva. 

- Sehun...

- Hol. Van. Anya - sziszegte a fogai között, én pedig csak hallgattam. Nem így akartam, erős késztetést éreztem, hogy közbe szóljak, de féltem. 

- Anyád elköltözött - jött a válasz.

- M-mikor?

- Egy hete.

- Egy hete? D-de hiszem nem rég beszéltem vele... - habogott. 

- Megkértem, hogy ne szóljon neked. Én akartam elmondani.

- Ezt nem hiszem el... A jegyesed? Mégis mióta? - kelt ki magából.  - Elment az eszed? Ez a nő... a lányod is lehetne - mutogatott rám, amitől legszívesebben elsüllyedtem volna. És nem azért, mert rosszul érintett, hanem azért meg mélyen legbelül tudtam, hogy igaza van. 

- Fiam, hadd magyarázzam meg.

- Mit akarsz ezen megmagyarázni? Fel tudod te fogni a helyzet jelentőségét?! Ha ez kiderül, mit fognak rólam pletykálni az emberek? Mit fognak gondolni a rajongóim? Már értem ezt a fiatalos frizurát és ruhát.

- Látod... csak magadra tudsz gondolni - emelte fel a hangját Daehyun is. - Az eszedbe se jut, hogy én mit érzek?

- Hát valami biztos nagyon nincs rendben veled, ha húsz éves lányokra buksz. A bátyám tud már róla?

- Igen! 

- És mit gondolt? Szerinte ez normális?

- Ő elfogadta Harint és a kapcsolatunkat - nézett rám, nekem pedig eszembe jutott Sehun bátya, aki nem hogy ellenezte a kapcsolatunkat, inkább örült neki, hogy az apja végre boldog. Bár nem tudom, mennyire volt őszinte az öröme. Ő jobban képben volt, mint Sehun és érettebb is. Lehet nem akart cirkuszt csinálni. 

- Na jó! Én ezt nem hallgatom tovább - kiabált, majd elindult kifelé. 

- Sehun! Állj meg! - parancsolt rá az apja, s indult volna utána, de megfogtam a kezét, és megráztam a fejem, jelezve, hogy hagyja elmenni.

Nyilvánvalóan nem hallgatott az apjára.

- Ne aggódj. Megpróbálok beszélni vele - mosolyogtam biztatóan, és az előszobába szaladtam. Leakasztottam hosszú, fehér kabátom, gyorsan a vállaimra terítettem, és Sehun után rohantam. Még nem járt messze.

- Sehun! - kiabáltam utána félve, de ügyet sem vetett rám. - Sehun!

Sietős léptekkel rohantam, és a kapuban sikerült is beérnem.

- Sehun, várj már! - kaptam el a karját, amivel megállásra késztettem. Reméltem, hogy nem lenne képes fellökni. 

- Engedj el! - emelte fel a hangját, amitől kicsit megijedtem. 

- Beszéljünk, kérlek - pislogtam rá ártatlanul, hátha tudok rá hatni - Nem akarom, hogy rosszban legyünk...

- Te beteg vagy?! Hogy lehetnénk jóban, mikor az apám szeretője vagy, ki tudja már mióta? Kitúrtad az anyámat a házból. Lemerném fogadni, hogy már ide is költöztél.

- Ne ítélj el anélkül, hogy nem is ismersz. Mindent meg tudok magyarázni. - Szemeiből őszinteség áradt, ezért úgy döntöttem, adok neki egy esélyt.

- Rendben, hallgatlak - adta meg magát, és összekulcsolt karokkal várta a magyarázatomat. Nagy levegőt vettem, és összeszedtem a gondolataimat. Úgy kellett fogalmaznom, hogy valamennyire megenyhítsem. 

- Tudom, hogy azt hiszed, hogy elvettem az édesanyád helyét, de a szüleid már régóta nem voltak jóban. Az apád felkészített rá, hogy így fogsz reagálni, és ezt teljesen megértem. A helyedben én is kiakadtam volna.

- Még szép - morogta. - Nem gondoltad, hogy majd örülni fogok, és rögtön anyának szólítalak?

- Biztos nem lehet könnyű feldolgozni, de hidd el, hogy sokat segítene, ha nem úgy néznél rám, mint egy utolsó szajhára, aki a szüleid közé állt, hanem úgy, mint a nőre, akit az apád szeret és tisztel.

- Ez nevetséges - forgatta meg a szemeit. - Képtelen vagyok rád úgy nézni, hiszen a testvérem lehetnél. Ha lenne némi eszed, rájönnél, hogy az apám már nem tud neked semmi olyat nyújtani, amit szeretnél. Miért nem próbálsz meg korban hozzád való férfiakkal ismerkedni?

- Azért... mert én szeretem az apádat - vallottam be az igazat. 

- Ezt higgyem is el? - nevetett fel gúnyosan. - Talán a pénzét azt szereted, de mást... kétlem. Most pedig, ne haragudj, de nekem dolgom van. Ha van egy kis eszed, akkor megfogadod a tanácsom és békén hagyod az apám. - Kissé úgy éreztem, mintha megfenyegetett volna. Hátat fordított nekem, majd elindult a ház melletti úton. 

Szomorúan néztem utána, de valahogy nem voltam meglepődve. Két reakcióra számítottam: az egyik az volt, hogy egyáltalán nem érdekli majd, a másik pedig pontosan ez a felháborodott viselkedés. Talán valamennyire sikerült megenyhítenem a szavaimmal, de tudtam, hogy időre van szüksége. Habár szerettem Daehyunt, nekem is kellett egy hét hogy döntést hozzak. Az anyám és a húgom is meglepődtek, amikor közöltem velük, hogy három hónap után hozzá akarok menni egy kétszer annyi idős férfihoz, mint én. Számomra is furcsa volt, de az érzéseinknek nem tudunk parancsolni.

A kapuból néztem Sehunt, ahogy távolabb, úgy 15 méterre a kerítésnek dől, majd leereszkedik a földre. Összeszorult a szívem, mert pontosan tudtam, hogy mi járhat most a fejében. Amikor elveszítettem az apám, úgy éreztem, hogy darabokra hullik a családunk, az anyám egész nap sírt. Én még gyerek voltam, nem igazán tudtam felfogni, hogy mi történt, de belül éreztem, hogy valami nincs rendben és már semmi sem lesz olyan, mint régen.

Bizonyára Sehun is hasonlón mehetett keresztül. Húsz évig azt hitte, hogy a szülei szeretik egymást, meg sem fordult a fejében, hogy egy nap talán szét mennek, ráadásul ilyen hirtelen. Az apja pedig bejelenti, hogy feleségül vesz egy vele egy idős lányt.

Ahogy ezen gondolkodtam, újra elhatalmasodott rajtam az a szörnyű érzés. Hibásnak éreztem magam. Ha nem ismerkedem meg Daehyunnal talán még meg tudták volna menteni a házasságukat a feleségével. 

Istenem, Harin! Miért mindig mások boldogságával foglalkozol? - súgta egy kis hang belül. - Túl önzetlen vagy. 

Nagyot sóhajtottam, s mivel kezdett egyre hidegebb lenni, úgy döntöttem, visszamegyek a házba. Épp mielőtt bementem a kapun, egy fekete kocsi érkezett az utcába. Sehun felpattant, majd váratlanul rám pillantott. Ilyen távolságból is láttam a szemeiből áradó megvetést. Beszállt az autóba, ami rögtön el is hajtott.

Összeszorítottam magamon a kabátot, majd visszamentem a házba. 

---

Kicsit vegyes érzéseim vannak ezzel a fejezettel kapcsolatban. Én személy szerint nagyon élveztem a Sehun apja és Harin közötti részeket, remélem nektek is tetszett. Sehunnal ettől már csak jobb lesz :P

Ugyanakkor bízom benne, hogy ha eddig nem, most megkedveltétek Harint és sikerült átadnom minden olyan érzést, amit szerettem volna.

Nagyon örülnék néhány pozitív vagy negatív kritikának, ha már így kitettem magamért. (majdnem 4000 szó lett - a LaB óta nem írtam ilyen hosszú fejezetet xD)